ohh Katie!

Azt mondják az életnek mindenkivel célja van.. mégis akkor mivel érdemeltem ki, hogy az legyen a cél, hogy tönkre tegyen?!

A sorsunkat mi írjuk? Tudunk változtatni? Jóra tudjuk fordítani? Sajnos nem. Bele kell törődni a sok rosszba és remélni a jót..

A szerelem fáj, a szerelem tönkre tesz.. nem tudok mást szeretni, minden nap csak rád gondolok és azon agyalok miért nem vagyok elég jó neked? Megszakad a szívem, amikor beszélünk de tönkre vagyok menve amikor nem.. nem értem kettőnk közt mi az ami van. Se szerelem, se barátság.. mi mik vagyunk? Miért kötődünk egymáshoz? Miért nem tudlak elfelejteni? Talán te élvezed, hogy tönkre tesz a mosolyod, a kedvességed, a törődésed és szét szakad a szívem minden egyes beszélgetés után, hogy nem vagy az enyém..

Sok ember sétál be és ki az életünkbe és csak kevesen hagynak bennünk mély nyomot..

Küld a melléről egy képet és máris oda vissza vagy érte?! Akkor engem elfelejthetsz és majd nevetek amikor megtudod, hogy rajtad kívül hány srácnak van meg ugyanaz a kép, mint ami neked! 😉

‘ Meg kell tanuljuk, hogy az életben semmi sem lesz olyan mint régen. Hiába sírjuk vissza a régi emlékeket, a régi barátokat, a régi szerelmeket, a régi örömöket. Elmúltak, elmentek. Kiváltak észrevétlenül az életünkből, fokozatosan minden lassan változott és változott. Minden okkal történik, el kell engedjük a múltat. El kell engedjük az embereket akik menni akarnak és hagyni kell hogy az életünk változzon. Senkinek sem jó visszaemlékezni a szép örömteli, vidám pillanatokra, de nem éri meg a múlt árnyékában élni. Az emlékeink mindig velünk lesznek, életünk végéig elkísérnek senki sem veheti el tőlünk. Bele kell törődni, hogy ami elmúlt azt már nem élhetjük újra. Próbálkozhatunk, kalinpalózhatunk a múlt után, de akkor elmulasztjuk a jelen adta örömöt, szépséget. Mindig a jelennek kell élni, hisz aki/ami az életünk részévé íródott az később vissza fog térni hozzánk, akit/amit végleg elvesztünk az nem is volt soha a sorsunkba írva. Ne feledjük el sose, hogy aki hozzánk tartozik az végül mindig vissza talál és mindig lesz egy közös út az életünkben. Vannak akik csak jönnek és végleg más útra is mennek, ezt nem szabad sajnálni hisz valószínűleg csak ideiglenes közös utatok volt, ami talán nem is volt közös. Véletlenszerűen találkozunk rengeteg emberrel az életben, de az ember tudja legbelül ha nem is meri beismerni, hogy tudja ki az aki tényleg az ő életébe meg van írva, és tudja tudat alatt, hogy az a személy egyszer még úgyis visszatér. Mindenki életében volt már olyan személy akit elengedett később mégis visszatért. Azt gondoljuk ez csak véletlenség, de nem. Semmi sem véletlen. Minden okkal történik! Aki egyszer visszatér az mindig is vissza fog az életben, nem számít hány év múlva, hol és hogyan. Vannak akik az életed részévé váltak, akkor is ha te ezt észre sem veszed. Minden találkozás lehet egy új kezdet és egy új vég is. Ne sajnálj semmit a múltadból, csak a jelennek élj! ‘ :)))))

‘ Vicces, hogy mindig azok az emberek okoznak csalódást, szomorúságot és fájdalmat akiket szeretünk és a bajban is számíthatnak ránk.. Mi értelme van foglalkozni más kudarcával, balszerencséjével vagy szomorúságával? Mi értelme van a gondoskodásnak, ha utána csak a rosszat kapja vissza az aki jó lelkű próbált lenni? Mi értelme van a támogatásnak és a segítségnek? Elfogadni bezzeg elfogadják.. Nem várja el senki, hogy ugyanazt visszakapja hisz nem azért teszi. Minden csak csupán jóindulat és szeretet. De mégis mi értelmét látjuk, ha azután semmibe vesznek minket, fájdalmat okoznak és belül egy kicsit minden ember összetörik és igazából már sose lesz olyan, mint azelőtt.. az önbecsülés egyre csak csökken és már lassan mindenki úgy érzi hogy csak magával érdemes törődnie, hisz a csalódásokból már elég .. 🙂

‘ az este eljön, beköszönt a sötét, a csend,
az ember egymaga ül és nincs körülötte
egy árva lélek sem.
megérkezik a bánat, a szomorúság,
a kusza gondolatok szállingóznak,
jön a fájdalom, a szenvedés,
a szeretethiány és a magányosság. ‘

Amikor nehéz napokat élünk meg, sok a gond, egyedül érezzük magunkat és az élet kedvünk is mínuszba van akkor várunk leginkább a barátainkra, hogy mellettünk legyenek, ne hagyjanak minket magunkra. Mi van ha magunkra hagynak? Mi van ha nem keresnek? Mi van ha cseppet sem számítunk nekik? Miért hagynak cserben? Miért okoznak ekkora csalódást? Mivel érdemeltük ezt ki? Talán sose voltunk nekik fontosak? Talán nem szeretnek? Nem érdekli őket milyen fájdalmas napokat élünk? Barátnak nevezhető aki ilyen? Talán vissza kapják még az életben? Talán jobb ha vége a barátságnak? Talán ez egy jel, hogy váljanak szét útjaink? Talán mi tettünk valami hibát? Talán magunkra kell maradjunk? Talán majd vissza sírnak? Talán van erre a rengeteg kérdésre válasz?….

Ha valakit szeretünk mindent elnézünk és mindent megbocsájtunk a szeretett személynek. Tudjuk, hogy nem szabad de mégse tudunk másképp tenni. Hogyan lehet ezt kontrollálni? Hogyan lehet végre parancsolni a szívnek? Hogyan hallgathatunk végre az eszünkre? Mikor múlik el a szerelem? Egyaltalán elmúlik valaha? Tudunk úgy nézni a bizonyos személyre, hogy nem ver egyre gyorsabban a szívünk? Mikor kapjuk meg a választ? Mikor tudunk mást szeretni? Tudunk majd őszintén szeretni rajta kívül mást? Remélem hamarosan kiderül és új mese kezdődik végre happy enddel…: )